A vérplazmát sokszor emlegetik folyékony aranyként, hiszen rengeteg betegség kezelésében használták már, és használják most is sikerrel. Nemrég ismét bizonyítania kellett, mivel a COVID–19-járvány kapcsán is bevetették, hogy újra életeket tudjanak vele menteni. Persze már a koronavírus előtt, az elmúlt évszázadban is többször került reflektorfénybe – ennek az izgalmas történetét meséljük most el.
1890
A vérplazma története az 1890-es években kezdődött, amikor Emil von Behring német tudós szándékosan megfertőzte a lovait diftériát (torokgyíkot) okozó mérgező baktériumokkal. Miután azok felépültek, Behring az antitestekben gazdag vérüket használta fel, hogy sikeresen immunizálja az embereket ez ellen a halálos betegség ellen. Hatalmas áttörést jelentett ez a „terápia” akkor – egy adott betegségből felépült állatból vagy emberből vett vér felhasználása más betegek számára. Ezt szérumterápiának nevezték el. 1901-ben Behring elnyerte érte az első fiziológiai és orvosi Nobel-díjat.
1901
Ugyanebben az évben Francesco Cenci olasz orvos is nagy eredményt ért el: egy kanyaróból felépült férfitól vért vett le, amellyel négy gyermeket oltott be. A járvány idején ez a négy gyermek nem kapta el a kanyaróvírust, ellentétben a testvéreikkel. Öt évvel később, egy újabb járvány kitörésekor már beteg gyerekeket oltott be gyógyultak vérével, akik így felépültek a halálos kórból.
1918
Ezt a szérumterápiát az 1918-as influenzajárvány során is sikeresen vetették be. A korabeli leírások szerint a kezelés csökkentette a tüdőgyulladásban elhunyt influenzás betegek számát.
1920-30
A sikereken felbuzdulva az 1920-as és 30-as években a városok országszerte „vérraktárakat” építettek, amelyek nagyon hasonlók voltak, mint a tejraktárak: a céljuk az volt, hogy segítsenek elosztani a betegek között azt a vért, amelyet már gyógyult emberektől vettek le. Erre azért volt egyre nagyobb szükség, mert számos rettegett betegség ütötte fel a fejét: tüdőgyulladás, kanyaró, agyhártyagyulladás, pestis, illetve skarlát.
Ezekben az időkben a sajtóban ünnepelték a véradókat, fontos embereknek számítottak, igazi hősként tekintettek rájuk. Az 1930-as évek közepén például egy Rose McMullen nevű nő megengedte, hogy szándékosan megfertőzzék Streptococcus baktériummal, hogy a szervezete antitesteket termeljen, és a vérével megmenthesse az unokahúgát ettől a súlyos fertőzéstől. A vérét végül több ember is megkapta, hősies tettéről pedig dicsérő cikkeket írtak. Az újságok úgy emlegették: „az aranyvérű hölgy”
1940-50
A második világháború idején Edwin Cohn biokémikus rájött, hogyan lehet a vért alkotóelemeire bontani, az ő találmánya a transzfúziós gép is. Megfigyelte, hogy a vérplazma sokkal stabilabb, mint a teljes vér, így lehetővé vált a tengerentúli szállítása is a sérült katonák számára.
Amikor Nyugat-Európára is átterjedt a háború, az Egyesült Államok létrehozta a Blood for Britain programot, hogy a brit hadsereg számára biztosítsa a vérátömlesztéshez szükséges vérplazmát. A programot Charles Drew orvos vezette – ő volt az első afroamerikai, aki orvosi diplomát szerzett a Columbia Egyetemen. A háború után Drew-t felkérték, hogy dolgozzon ki egy vérbanki programot a Vöröskereszt számára, azonban nem sokkal később lemondott a rasszista politika miatt, amelyben ragaszkodtak a vérdonorok rasszok szerinti elkülönítéséhez.
1950-60
A háború után csökkent az érdeklődés a szérumterápiák iránt. Megindult a penicillin és más antibiotikumok gyártása, majd pedig feltalálták a vírusellenes gyógyszereket, vakcinákat. A vérplazma felhasználása új irányt vett.
Az 1960-as években a vérplazma forradalmasította a hemofília, azaz a vérzékenység kezelését. Egészséges emberek plazmájából a kutatók olyan gyógyszert hoztak létre, amely tele volt olyan faktorokkal, ami a betegek számára nélkülözhetetlen az életben maradáshoz. Ezt injekció formájában tudták beadni maguknak.
Több ezer donorra volt szükség egy-egy ilyen koncentrált termék létrehozásához. Sajnos az akkori, nem megfelelő biztonsági intézkedések következtében a készítményekkel hepatitist és HIV-et is átadtak, ezzel megtizedelve a vérzékeny betegek közösségét. Ez csak a 90-es években változott meg.
Napjainkban
A vérplazma azóta nagy utat járt be: rengeteg országban kezdtek el vérplazmát gyűjteni, ezzel együtt pedig egyre több betegséget tudtak vele kezelni. Jelenleg elsősorban vérzési rendellenességek és antitesthiányok kezelésére használják.
Az elmúlt pár évben új betegségek ütötték fel a fejüket, amelyeknél a plazmaterápiát újra bevetették. 2006-ban a H5N1-vírus kezelésében, majd pár évvel később a SARS-betegek gyógyításában segített. 2010-ben plazmaalapú kísérleti kezelés indult az Ebola ellen is, amely például drámaian javította két amerikai beteg állapotát. Ezután jött a COVID–19-világjárvány, ahol szintén sikereket tudtak elérni a gyógyultak adományozott vérplazmájával.
A vér- és plazmaterápiával – noha egy 100 éves módszerről beszélünk – a jelen új betegségei ellen is tudunk harcolni, és valószínűleg új járványok esetén is számíthatunk rá. A gyógyításnak azonban mindig lesz egy gátja: mégpedig a plazma mennyiségének a növelése, hiszen ez totálisan függ a plazmaadók számától. Ezért is fontos számunkra az ajánlásod, hogy a donoraink, mint te is, vigyék a hírét a plazmaadás fontosságának.
Ezt pedig, ahogy lehet, megháláljuk, például az Adom! pontgyűjtő programunk játékosai számára.
