„Amennyire tartottam tőle, annyira pozitív élménnyel távoztam.”- Interjú Kautzky Armanddal

Egy ikonikus hang, amit az egész ország ismer: ő Armand, Kautzky Armand. A sokszínű színész mesélt arról a csapásról, amit a koronavírus hozott a színházakba, arról, hogy ő hogyan élte meg az egészet, és mi volt a legfurcsább dolog, ahová a hangját kérték. Egy különleges dolog is történt vele nemrég: részt vett élete első véradásán. Hogy hogyan és miért került sor erre, erről is beszélgettünk.

– Először is nem mehetünk el a különleges neved mellett. Ma már ritka névnek számít az Armand, a jellemzése szerint egy nagyon kellemes megjelenésű, igazi társasági embert rejt. Családcentrikus, családszerető, aki a gyerekek közelében érzi jól magát. Ez mennyire igaz rád?

– Ami a külsőmet illeti, nem vagyok erről hivatott beszélni. (nevet) Fogalmam sincs, hogy mások mit gondolnak, nem tudom, ki hogyan vélekedik. A jellemzés második fele viszont tökéletesen illik rám. Ezek szerint nemcsak érzem, hogy passzol hozzám a nevem, hanem jelentéstartalmában is abszolút lefed, mivel ilyen vagyok.

– Azt biztosan állíthatjuk, hogy a hangod mindenki ismeri itthon. Tom Cruise, Pierce Brosnan – az emblematikussá vált James Bond-mondattal. Sok embernek először ez ugrik be rólad. Ez mennyire zavar?

– Engem semmi nem zavar, hiszen általában tiszteletben tartom az embereket és az emberek rólam alkotott véleményét. Ahogy telik az idő, egyre többet dolgozom, egyre többfélét dolgozom, ennek most már több mint három évtizede. Ha viszont csak James Bond ugrik be… Igazából azt sem bánom, csak sajnálom, hogy az a sok munka, amit versmondásban, szinkronban, színházban, televízióban tettem le, kevésbé ismert, mint a „Nevem Bond. James Bond”. Azt nem bánom, hogy ezt 150-szer el kell mondanom naponta, mert örülök, ha ezzel örömet szerzek.

– Mikor tudatosult benned, hogy a hangod ennyire különleges?

– Viszonylag későn. Már jó pár évtizede dolgoztam, amikor pozitív jellegű visszajelzéseket kaptam. Azt, hogy kedvelik a hangomat, vagy hogy használható, már elég fiatalon felfedeztem, hiszen már színművészetis koromban nagyon sokat szinkronizáltam, sok reklámot mondtam fel, rádiójátékokba kezdtem el járogatni. Sokat dolgoztam a hangommal a kezdetektől fogva, de el kellett telnie jó pár évnek, hogy az ikonikusság, a semmivel össze nem keverhetőség leessen nekem is.

– Van olyan színész, esetleg film, amit imádtál szinkronizálni?

– Ez olyan, mint a kedvenc könyvem. Általában, ha jó könyvet olvasok, akkor mindig az a kedvencem, amit éppen olvasok, a szinkronjaimmal is így vagyok, és a színházi szerepeimmel is. Amit éppen most játszom, az a legkedvesebb, aztán rájövök, hogy fél évvel ezelőtt is ezt mondtam, és valószínű fél év múlva, amikor egy másikban leszek majd, arról is ugyanezt fogom mondani. Szeretem azokat a dolgokat, amiket csinálok. Talán Az angol beteg az a film, amit ki szoktam emelni, mert ikonikus az életemben. Ennek a szinkronizálása különleges élmény volt számomra. És persze az első filmem, a Koktél, amikor Tom Cruise magyar hangja lehettem. Óriási lehetőség volt, ugyanakkor pont torokgyulladást kaptam a felvétel első napjára, úgyhogy megkínlódtam minden mondatért. Köhögnöm kellett minden egyes szó vagy mondat előtt. Amikor visszahallgatom, hála istennek nem hallatszik semmi, de én tudom, hogy nagyon megszenvedtem, hogy végül ne egy hallgathatatlan, rekedt szinkron legyen. Ez is nagyon emlékezetes.

– Lettél volna még valakinek szívesen a magyar hangja?

– Alapvetően az egész szakmámat tekintve sikerorientált ember vagyok, és soha nem szoktam magamat olyan helyzetbe hozni, hogy „Milyen jó lenne eljátszani például a Rómeót!”, vagy valaki mást, mert ha nem jön be, akkor az kudarcélmény lesz szakmailag. Soha nem szoktam terhelni magam vágyálmokkal. Szinkronban sem volt ilyen, mindig annak örültem, amit megkaptam, azt megpróbáltam százszázalékosan megcsinálni, örömmel és szeretettel, aztán jön, ami jön. Általában azt tapasztalom, hogy jobbakat kaptam, mint amit el tudtam volna képzelni, vagy amire vágytam volna, és ebben a James Bond is benne van.

– Mi volt a legkülönlegesebb dolog, amihez a hangod adtad?

– Most éppen egy gombának vagyok a hangja egy rajzfilmben. Sok minden voltam, kis állat, nagy állat, természetfilm szinkronja, voltam esküvőn eskető, voltam telefonközpontos hang. „A hívott számon előfizető nem kapcsolható” szintén elég ismert. Hála istennek minden műfajban és minden területen kipróbálhattam magam. Volt olyan is, hogy mentünk valahová repülővel, és a stewardessek megkértek, hogy azt a bizonyos kötelező szöveget – mennyi a hőmérséklet, mikor érünk oda – én mondjam el a repülőgépen. Amikor megvoltunk, és mentem a helyemre, megtapsoltak az utastársak, mindenki felismerte a hangomat. Voltak ilyenek is.

– Ez nem fárasztó egy idő után?

– Úgy gondolom, hogy ha az ember születik egy képességgel, ha kap a jóistentől egy adottságot – és mindegy, hogy manuális készség vagy beszédkészség vagy bármilyen tehetség –, akkor az kötelezettségekkel is jár. Nem csak annyi, hogy pénzt veszek ki belőle és kész. Ennek próbálok eleget tenni. Néha fárasztó, de mindig arra gondolok, hogy ugyanezt érezheti egy fogorvos is, amikor kikel az ágyból, mert be kell mennie a rendelőbe, mivel valakinek ordító fájdalma van. Bemegy és elvégzi a dolgát. Még mindig kellemesebb, hogy bizonyos helyzetekben azt mondom, hogy „A nevem Bond”, és ezzel is örömet tudok szerezni.

– A mozik és a színházak is kényszerszünetre mentek a COVID miatt. Szinte egyik pillanatról a másikra a feje tetejére álltak a dolgok. Hogyan élted ezt meg?

– Nekem sem, és a környezetemben élőknek sem volt ilyen változás, ilyen fajta bizonytalan határidejű leállás az életében. Nem tudtuk, hogy néhány hétig fog csak tartani, vagy egy, akár több évig. Mennyire kell erre berendezkedni? Mennyire kell komolyan venni? Főleg ezt a részét éltem vagy éltük meg nehezen, hogy akkor most tanuljak ki másik szakmát, amit itthonról is tudok csinálni, így marad minden? Nem lesz színház, esetleg soha többet? Ráadásul a mi életünkben 1-2-3 év nagyon drámai, sokkal inkább, mint mondjuk egy villanyszerelőnek. Ahol az embernek a külseje is a munkaeszköze, ott nagyon fontos, hogy amit még idén eljátszhatok, nem biztos, hogy két év múlva is alkalmas vagyok rá. Ez rám is vonatkozik, a színésznőkre is, talán rájuk még fokozottan. Úgyhogy nehezen éltem meg. Az a szerencse, hogy a munkáimnak legalább a fele csak hangbéli – versmondás, rámondás vagy csatornahang –, és ezeket már évek óta tudom itthonról végezni. Van egy mikrofonom, és a kért hanganyagot tovább tudom küldeni bármilyen csatornának, így eleget tudok tenni a felkéréseknek. Így nem voltam teljesen munkanélküli.

– Lassan két éve a pásztói Balassi Bálint Színház igazgatója vagy. Ez az ország legkisebb településén lévő színház. Hogyan alakult ez a pár év?

– Sajnos jelenleg nem túlságosan működünk. A COVID még egy nagyobb, működő színházat is tönkretett, hát még egy ilyen pici, mondhatni virtuális színházat, amelynek anyagi bázisa sincs. Próbálunk talpon maradni, próbálunk előkészülni a jövőre, hogy ha majd egyszer, amikor normalizálódik a világ, akkor valamit tudjunk csinálni. Egyébként nem „háborús” időben, hanem normális körülmények között is kihívás egy 7000 lakost számláló, pici városban működtetni egy színházat. Ezt nagyon ki kell találni, okosan kell működtetni, hogy azt a helybéli egy-két előadást, amit meg tud élni egy produkció, utána még máshol is elő tudjuk adni. Ezt vinni kell ide-oda, kooperálni kell másokkal. Elég komoly kihívás.

– Mindig is szerettél volna egy társulatot. Így lett ez a színház is, vagy más a története?

– Inkább csak szimpatizánsai vannak egyelőre a pásztói színháznak, még nem nevezném társulatnak. Ez a legkellemesebb kifejezés, hogy szimpatizálói, akik szívesen jönnek, ha kell, szívesen vesznek részt egy esetleges produkcióban. Itt még nem lehet szó társulatról. 20 évig voltam a Madách Színház tagja, ezt szoktam meg. Sőt, amikor gyerek voltam, akkor a szüleim akárhol voltak színészek, mindig társulati tagok voltak. Nekem így égett be, hogy egy színész egy társulatnál van, családja van, egy szellemisége, gondolkodása. Egyfajta szakmai stílusban játszó embereknek a közössége a társulat. Most a szabadúszás a divatos és elfogadott létezési forma, főleg gazdasági okai miatt, így senkinek nem kell utánunk járulékokat fizetnie, ezt magunk intézzük el mint vállalkozók. Így a legkifizetődőbb a színházak számára foglalkoztatni. Sajnos ennek az a következménye, hogy ha megnézi az ember a színházi palettát, azt látja, hogy egy színész több helyen is játszik, szóval nagyon nehezen alakulnak ki színházi közösségek, szellemi műhelyek. Ez hiányzik.

– A színházzal tájelőadásokat is tartani szeretnétek, például Hollókőn. Ezt hogyan kell elképzelni?

– Erre többfajta megoldás létezik. Említettem, hogy Pásztón akármilyen előadást hozunk létre, egy, maximum két előadás adható el a helyi érdeklődésnek, de ha kooperálunk, akkor máshol is játszani tudunk. Gondolkodunk a környék ikonikus, emblematikus helyein, például Hollókőn, de vannak olyan zarándokhelyek a Mátrában, ahol akár templomban, templom előtti téren, akár szabadtéri színpadon is fel tudunk lépni. Egyelőre még nagyon kezdetleges és a szervezés időszakában van a dolog.

– Egy hozzánk nagyon közeli témára evezünk: voltál életed első véradásán. Hogyhogy most, és persze hogyan jutottál erre az elhatározásra?

– Szabó Sipos Barnabás kollégám és barátom lett a Vér Nagykövete nemrég, és a holdudvarába tartozó kollégáit, barátait, többek között engem kért meg, hogy vele együtt adjunk vért, ezzel is példát mutatva. Valahogy eddig még soha nem kerültem a véradás közelébe. Nem mondom, hogy nem tartottam tőle, de nem volt semmilyen ellenérzésem, inkább soha nem hozta úgy az élet. Ez az esemény felgyorsította a dolgot, és nagy örömmel tettem eleget ennek a kérésnek. Utólag meg pláne azt mondom, hogy egyáltalán nem bánom.

– El fogsz még menni vért adni?

– Nincs ellenemre, de nem tudom, hogy fér majd bele az életembe, vagy hogyan leszek egészségügyileg. Amennyire tartottam tőle, annyira pozitív élménnyel távoztam. Fájni egyáltalán nem fájt, utána sem éreztem semmi gyengeséget, semmi negatív dolgot, amitől félnék. Az a pillanat pedig, amikor jött az SMS néhány nap múlva, hogy az általam adott vér felhasználásra került, kifejezetten büszkeséggel töltött el.

– Nagyon sok mindent csinálsz: műsorvezetés, színház, szinkron… Van valami, amit még szívesen kipróbálnál?

– Hivatalosan 32 éve dolgozom, és szinte reggeltől estig kitölti a napomat a hivatásom. Soha nem volt lehetőségem hobbira, nem volt se időm rá, se kapacitásom, örülök, ha le tudok ülni könyvet olvasni vagy akár egy másik színházba előadást nézni. A szakmám olyan sokrétű, és eddig is olyan sok mindent csináltam a rendezéstől kezdve a műsorvezetésen át mindenféle műfajban; a pódium műfajától az operettig, a musicaltől a kétszemélyes darabokig, egyszerűen mindenféle szerepet volt szerencsém játszani. De van még, ami a saját hivatásomban örömmel tud eltölteni, és még tud újat hozni az életembe.

Kautzky Armand Egerben született 1964-ben. Kautzky Ervin színész és Kopetty Lia színésznő fia. 1989-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, majd a Madách Színház tagja lett, ahol majdnem 20 évet töltött el. 2009-ig a Sláger Rádió, 2015-ig a Juventus Rádió állomáshangja volt. 2021-től a Retro Rádió és a Danubius Rádió hangja, az HBO és a Moziverzum csatornahangja. Jászai Mari-díjas színművész, szinkronszínész, érdemes művész.

(Forrás: www.wikipedia.hu)

Jók és tehetségesek!

Ismerd meg a CSL donorainak színes közösségét! Legújabb rovatunkban azokat a kivételes és sok színű embereket szeretnénk Nektek bemutatni, akik a plazmaadás mellett más területen

Tovább olvasom »