Őszinte, nyílt és színes. Csupa pozitív tulajdonság, mégis egy megosztó személyiséget takar. Ő Járai Máté színész, műsorvezető, aki a 2020-as Nyerő párosban robbant be a köztudatba. Azóta rengeteg szerepben láthattuk, de igazán szerethetőnek továbbra is csak színészként tartja magát. Az interjú során beszélt önismeretről, boldogságról, mélypontokról és olyan ügyekről, amelyekről itt lenne már az ideje értelmesen és őszintén beszélni.
– A legnyíltabb és legőszintébb ismert emberek közé tartozol. Járai Máté milyennek látja önmagát?
– Ebben nagyon sok tudatosság volt, amikor országosan is ismert lettem. Valahogy úgy voltam vele, hogy így 40 éves kora körül az ember már igyekszik annyira önazonos lenni, hogy nem próbáltam más képet mutatni magamról, mint ami. Azt is látom, hogy sokaknak esetleg ez túlzó, vagy úgy érzik, hogy ezekről a problémákról inkább baráti körben beszél az ember, mégis fontosnak tartottam, hogy ne olyan embernek állítsam be magam, amilyen egyébként nem vagyok. Nagyon sok olyan dologba beleálltam, amibe nem szokás. Gondolok itt a házasságomra vagy a szüleimre. Ezek a társadalom által el nem fogadott vagy kevésbé elfogadott témák, de ha beszélünk róla, annál közelebb kerülünk a megoldáshoz és az elfogadáshoz, és nekem ez nagyon fontos volt.
– Elfogadó és kíváncsi személyiség vagy, de veled a társadalom azért nem mindig ilyen. Ezt lehet kezelni a mindennapokban?
– Őrületesen nehéz kezelni. Nagyon sok témát tabusítunk, és ez nem magyar sajátosság, ez a világon mindenhol így van. Egyszerűen a nehézségekről kevésbé bírunk és merünk beszélni. Azt gondolom, hogy ameddig ezekről a dolgokról nincs szó napi szinten, addig elfogadni sem tudjuk, hiszen nem tudunk róla, hogy létezik. Tehát a nyílt kommunikáció az, ami elfogadóbbá tehet egy társadalmat, és én azt gondolom, hogy ez a konvenciókkal és a konzervatív gondolkodással nem megy szembe. Attól még lehet valaki hagyománytisztelő, mert elfogadja, hogy valaki más, másképpen él, vagy másképpen gondolkodik a világról. Én hiszek abban, hogy minél színesebben élünk, annál elfogadóbbak tudunk lenni, és attól, hogy valaki elfogadó, a saját értékrendje lehet más, de ezt nem szabad ráerőltetni senkire.
– Voltál már pozitív csalódás valakinek?
– Ez két irányban is történt már. Volt, aki a médiából már ismert, de egy-egy ilyen személyes megnyilatkozásom nagyon nagy csalódás volt számára. De ez történt fordítva is. Volt, aki azt mondta, hogy a médiában engem nagyon nem szeretett, színészként viszont megkedvelt. Napi szinten van példa erre oda és vissza is. Én azt hiszem, hogy talán kevesebb csalódást okozok az embereknek színészként. Ott sokkal elfogadóbbak velem, és sokkal nagyobb az a kör, aki engem szeret. Igazán csak magánemberként vagyok megosztó. Azt hiszem, ez gyerekkorom óta így van, és valahogy ennek a megosztóságnak van egy felelőssége, mert azok is kíváncsiak lesznek rád, akik utálnak, és azok is, akik szeretnek. De ezt egyáltalán nem bánom. Nyilván meg kellett tanulni, és nagyon hosszú önismereti út vezetett oda, hogy azt tudom mondani: ilyen vagyok, és remélem, a dolgaimmal együtt lehet engem szeretni. De azt is elfogadom, ha valaki azt mondja, hogy neki ez túl sok, vagy ez nem szimpatikus.
– Nagy oszkárosnak számítasz. Itt is népszerűbb lettél?
– A telekocsizás addig működött, amíg nem voltam országosan ismert. Régebben inkább csak sorozatokban játszottam, és persze voltam egyszer-kétszer a tévében is, de nagy áttörést a 2020-as Nyerő páros hozott. Azután már kevesebbet oszkároztam, és nem azért, mert ismertebb ember lettem, hanem egész egyszerűen muszáj volt. Ha lementem Győrbe autóval egy-egy előadásra, akkor féltem, hogy túl sok energiámat veheti el, ha mesélek a karrierről vagy a médiában való dolgokról. Vigyáznom kellett arra is, hogy mit mondok el, és mit nem, mert nyilván szerződések kötnek. Paráztam attól, hogy ha elkezdek nagyon dumálni, akkor véletlenül valami olyat is elmondok, amit nagyon nem kellene. (nevet) Úgyhogy azóta nemigen oszkározom. Egyébként legnagyobb bánatomra, mert nagyon-nagyon szerettem ezt a műfajt.
– Ha már ingázás… Rengeteg mindent csinálsz. Hajnalban kelsz a reggeli műsorhoz, utána színház, ami pedig inkább esti műfaj. Hogyan lehet ezt a tempót bírni?
– Sokan felteszik ezt a kérdést, hogy bírod ezt, hogy jut mindenre időd. Kevesen tudják, hogy amíg én nem tévéztem, sokkal kevesebb időm volt. Nagyon furcsa, hogy így van, de a tévében való szereplés kiszámítható. Ha élő műsort vezetünk, az reggel 6-tól 9-ig tart, egy másodperccel sem tovább. Ha show-műsorokban vesz részt az ember, azt általában korábban rögzítik. Ha sorozatban játszik az ember, akkor azt pár nap alatt fölveszik. Ezek sokkal koncentráltabb munkák, mint a színház. Amikor naponta jártam vidékre játszani, és egy hónapban volt 30-35 előadásom, akkor sokkal inkább éreztem úgy, hogy az energiám véges. Most jól be lehet osztani az időm. Persze így is van, hogy nagyon összesűrűsödik, de kevesebb színházi munkát vállaltam az elmúlt évben, mint eddig bármikor. Nem akartam megint kizsigerelni a szervezetemet azzal, hogy túlvállalom magam. Amit biztonságban meg tudok csinálni, azt elvállalom, de azon felül már nem. Tehát most látványosabb, amit csinálok, hiszen sokkal több emberhez jut el a tévé, de kevésbé vagyok elfoglalt.
– Mi az, ami kikapcsol?
– Meg kellett tanulnom, hogy a szervezetemet hogyan tudom jutalmazni, ami mondjuk ne feltétlenül csak az édesség legyen. 2019-ben vettük vissza azt a bizonyos horányi házat, amit én viccesen birtoknak hívok. Persze semmiképp sem nevezhető annak, mert gyakorlatilag egy alig pár négyzetméteres faházról van szó egy picike kerttel. Ebben a házban át tudom mosni a testemet és a lelkemet, nagyon jó energiái vannak. Ezt még a feleségem szülei építették, így azt tudom mondani, hogy ebben a házban benne van az ősi jó. Nagyon jó energiája van, nagyon szeretek ott lenni. Talán ott a legjobban. A sport a másik dolog, amivel egy kicsit ki tudok kapcsolni a hétköznapi pörgésből. Három éve feladta a szervezetem a pörgést. Hiszem, hogy minden betegségnek van valami üzenete, hogy most egy kicsit le kell állni, egy kicsit lassítani kell. Ezt nem feltétlenül úgy kell érteni, hogy sportolni nem szabad, hanem úgy, hogy el kell engedni azokat a gondokat, amik napi szinten tartanak sarokban. Nekem erre a futás például teljesen jó a mai napig. Meg persze kimenni a birtokra, az meg aztán a legjobb.
– Sokszor beszélsz az önismeretről. Hogy állsz most ezzel?
– Egészen félelmetes egyébként, mert az öszszeomlásom után nem volt más választásom, csak az önismeret útján elindulni. Minden orvos elmondta, hogy egyszerűen szembe kell néznem önmagammal, nincs tovább takargatás, nincs tovább kamuzás. Amikor este az ember egy nagy pörgés után hazamegy, és ott áll a tükör előtt, akkor tényleg a legőszintébben kell látnia önmagát. Hiszem, hogy minden egyes boldog pillanathoz az önismereten keresztül vezet az út. Át kell tudni magadat világítani ahhoz, hogy boldog ember legyél. Ez nem megy önismeret nélkül, az ember másképp teljesen el tud tévedni a saját életében. Nagyon sokáig haladtam a saját életem mellett, mert nem önazonosság volt bennem, hanem akarás, egy nagyon erős megmutatkozási vágy. Persze ez még mindig bennem van, csak most már tudom a válaszokat azokra a kérdésekre, amiket önmagamnak fölteszek, és tudom a reakcióimat is. Szerintem mindenkinek foglalkoznia kellene azzal, hogy önmagát igazán megismerje. Ez egy nagyon hosszú és rögös út. És nagyon fájdalmas is sokszor, mert az embernek ki kell tennie maga elé a fájdalmát, azt átrágni, hogy miért is érzi ezt, és utána visszahelyezni a lelkébe.
– Gondolkodtál már azon, hogy másoknak is segíts elindulni ezen az úton?
– Kifejezetten foglalkozom ezzel. Nem egy olyan szervezet van, aminek segítettem a működését azzal, hogy például felolvastam egy könyvből részleteket, amely kifejezetten alkoholfüggő szülők gyerekeinek szól. Rengetegen kérnek tanácsot egyébként e-mailben vagy a közösségi média felületén. Nem tudom elmondani, hány olyan levelet kapok, hogy azért jó olvasni a dolgaimról, rólam, mert megtudja az ember, hogy nincs egyedül. Ha tudod, hogy a problémáddal nagyon sokan küzdenek, akkor az egészet másképp látod. Mondjuk, „jé, az ő szülei is alkoholisták voltak”. Ez nem szégyen, ez egy létező társadalmi dolog. Magyarországon nagyon sok családot érint az alkoholizmus. Ha egy osztályterembe bemegyünk, akkor egy harmincfős osztályban öt gyereknek biztosan szenvedélybetegek a szülei. Ez elképesztő nagy szám. Ez egyszerűen nem lehet olyan téma, amiről ne kellene beszélni, hiszen annyi mindenkit érint.
– Pedig ez még mindig tabu.
– Amit az önismeret óta megtanultam, hogy ez nem az én hibám. Nem miattam isznak a szüleim, nem miattam olyanok, amilyenek, és nincs mit szégyellnem. Nyilván ezt egy gyereknek nagyon nehéz megmagyarázni, de felnőtt fejjel ki kell tudni magadból szakítani. Az ő döntésük, hogy függnek valamitől. Rossz döntéseket hoznak, figyelmetlenek veled, nem számíthatsz rájuk. Ezen mindenki átmegy, akinek függők a szülei, és ebben semmi szégyellnivaló nincs. Meg kell tudni menteni a saját lelkedet ezektől a problémáktól.
– Nagyon szerencsés pillanatban kerültél be a médiába, hiszen 2020-ban már tombolt a COVID, ami a színházakat és vele együtt a benne dolgozókat igencsak elvágta.
– Az elmúlt tíz évben annyira sokat voltam a színpadon, hogy gyakorlatilag már kezdtem azt érezni, hogy kiégek. Pedig a színház a szerelmem. Egyszerűen túltoltam, nagyon sokat játszottunk, 30-35 előadás egy hónapban, szünnap nélkül, karácsony nélkül, születésnap nélkül, nem adott semmi szabadságot. A végére muszáj szakma lett, egyszerűen föl kell állni a színpadra esténként, és kész. Nagyon ijesztő tud lenni, hogy ami az életed értelme, amit egész életedben csinálni akarsz, az egyszer csak teher is tud lenni. Nekem személy szerint jókor jött, mert egy ilyen nagyon nehéz időszak után az egész világnak, velem együtt, szabadságra kellett mennie. Akkor helyreállt a lelkemben minden olyan frusztráció, ami ezzel kapcsolatban volt. Most már elkezdett hiányozni a színház, és azóta megint meg tudom élni úgy, hogy örömünnep, ha játszom. Amikor forgattuk például a Nyerő párost is, a színész kollégáim többségének pizzafutárnak kellett elmennie, mert nem volt más. Egyszerűen nem volt színház, nem volt munka. Nekünk pedig pont akkor jöttek ezek a lehetőségek.
– Érzel változást a közönségen aközött, ha most színpadra állsz, és mondjuk, amikor 5 évvel ezelőtt álltál ki?
– Elképesztően! Nagyon érzékelhető a változás. Eddig bármikor, ha színpadra álltam egy idegen városban, egy ideig éreztem, hogy felmérés történik a nézők részéről, ami teljesen normális. Ki ez az ember? Vajon mit tud? Elég jó színész? Most, hogy a tévéből már ismernek, és van véleményük rólam, bemutatkozni már nem kell. Abban a pillanatban, hogy belépek, egy picike kis teremmorajt hallok, benne van a levegőben, hogy „na, nézzük, mit tud”. Egyébként általában jól sül el, az előadás végére meggyőzöm azokat is, akik a tévéből kevésbé szeretnek. Nagyon jó érzés, amikor egy-egy színházi előadás után megvárnak emberek, akik az ország másik végéről jöttek el, hogy megnézzenek. A legfontosabb ebben az egészben, hogy egész egyszerűen kíváncsiak lettek rám, sokkal szélesebb körben, mint eddig.
– A világirodalom nagy alakjait eljátszottad már a színpadon. Van még vágyott szerep?
– Régóta vágyom egy monodrámára, ahol én vagyok egyedül meg a közönség. Nyilván ez nehéz, sok mindent kell intézni, de nagyon szeretném megvalósítani. Itt az én felelősségem az, hogy az az este hogyan sikerül, nincs más kolléga, nincs más segítség, csak én és a nézők. Járhatnám az országot is, és nem titkolt vágyam, hogy színészként is megismerjenek az emberek. Ne csak az újságokból és a tévéből, hanem tudják azt is, hogy milyen színész vagyok. Azt gondolom, hogy most vagy soha.
– A sok szerep mellett maradt energiád egy jó ügy mellé állni, a győri Vöröskeresztnél a vér nagykövete voltál.
– Nem volt kérdés, hogy elvállalom. Még a feleségemet sem kérdeztem meg, pedig nagyon kevés olyan dolog van, amit ne beszélnénk meg előtte. Egy pillanatig nem gondolkodtam, hogy nekem ott van-e a helyem. Az apropója az volt, hogy a véradási kedv nyáron sajnos alábbhagy, ezért minden évben felkérnek egy ismert embert, akinek a nevével buzdítani lehet arra az embereket, hogy adjanak vért. Egy láncreakciót indítottunk el. Én hoztam magammal tíz olyan embert, akik szívesen adtak vért: rajongók, barátok, ismerősök, családtagok. Ez a tíz ember hozott magával újabb tíz embert, akik hoztak magukkal újabb tíz embert, és elindult egy lánc. Végül több százan jöttünk össze, és több száz liter vért tudtak így összegyűjteni. Erre nagyon büszke vagyok.
– Van olyan ügy, amibe szintén gondolkodás nélkül állnál bele?
– Minden olyan esetben boldogan vagyok valaminek az arca, amivel tudok azonosulni. Például, ha valaki nehéz sorsú családból jött, bántalmazó szülők vagy akár alkoholista szülők gyereke, esetleg olyan kisebbségi csoport tagja, akit a társadalom kitaszít, vagy kevésbé fogad el, nagyon szívesen odaállok. Pontosan tudom, milyen az, amikor valakit nem fogadnak el. Ezek mind személy szerint nagyon tudnak bántani, és ilyen ügyek mellé mindig nagyon boldogan állok.
– Sok mindenben kipróbáltad már magad az elmúlt időszakban. Van még valami a bakancslistádon?
– Sok jó dolgot megélni. Amikor valami nagyon jó történik, akkor a feleségemmel csak azt szoktuk mondani, hogy most boldogságpillanatom van. Ebből szeretnék minél többet. De rengeteg minden van a listámon. Most például egy nagyon fontos álmom fog megvalósulni. Nem voltam még Rómában, most fogunk elutazni. Iszonyatosan készülök rá, nézem a fényképeket, öszszegyűjtöm azokat a helyeket, amiket látni szeretnék. Egyébként bennem nagyon nagy kalandvágy van az élet minden területén. Fel tud dobni, ha egy másik kultúrát, egy más világot, egy más országot ismerhetek meg. Nekem ez fontos része az életemnek, az utazás és új helyek megismerése. Amit viszont igazán szeretnék, hogy tudjak mások véleményétől teljesen függetlenül úgy élni, hogy ne legyen rám rossz hatással az, ami másoknak nem tetszik. Tanuljunk meg úgy élni, hogy tudjunk befelé fordulni, és azt tudjuk mondani, hogy basszus, nekem ez az élet így jó. Minél több boldogságpillanatot gyűjteni, azt hiszem, ez van a bakancslistámon.
– Ha pedig már utazás: mit tervezel a nyárra?
– Természetesen a reggeli műsor vezetése marad nyáron is, de azért a pihenésre is jut idő. A jövő évadban három új bemutatóm is lesz, amit nyár végén el is kezdek majd próbálni, illetve néhány darabomat elvisszük majd egy-két helyre a nyáron. Nagyon örülök, mert eljutunk olyan fesztiválokra, ahová egyébként nagyon ritkán jut el színész, ilyen például a nyíregyházi Vidor Fesztivál. Természetesen ami nem maradhat ki: ilyenkor kiköltözünk a birtokra, onnan járunk ilyenkor mindenhová. Nagyon más élet, amikor a jó levegőről, meg a madárcsicsergésből indulsz el dolgozni. Úgyhogy lesz egy kis munka is, de azért jóval alacsonyabb fokozatra kapcsolok most: tényleg jöhet az édes élet, utazás, szerelem, Duna-part.
Járai Máté színész, műsorvezető 1978-ban született Budapesten. Nagyapja a legendás rendező és forgatókönyvíró, Maár Gyula, mostohanagymamája pedig a Nemzet Színésze, Törőcsik Mari. Felesége Járai Kíra szinkronrendező. A 90-es évek végén a Veszprémi Petőfi Színháznál játszott, majd 2005 és 2010 között a Szegedi Nemzeti Színház művésze volt, 2010 és 2021 között a Győri Nemzeti Színház tagja volt. 2021-től a kecskeméti Katona József Színház színésze. Jászai Mari-díjas színész. 2020-ban ismerte meg jobban a nagyközönség a Nyerő páros című műsorban, azóta több filmben, sorozatban és műsorban is láthattuk.
(Forrás: www.wikipedia.hu)
