Szabó László, miskolci donorunk története:
Egyik nap hívtam apósom telefonon, de nem ő, hanem anyósom vette fel. Mondta, hogy kórházban van, kólitiszes beteg lett (szerk.: colitis ulcerosa, gyulladásos bélbetegség). Emiatt vérplazmát és vért kellett adni neki, hogy jobban legyen. Ezt sürgős esetben már kétszer kapott, de évente mindenképp kell majd járnia. Sajnos úgy néz ki, hogy nem csak az apósom, de lehet, hogy a feleségem is ebben a betegségben szenved. Ez előtt nem is tudtam, hogy ilyen esetben is szükség lehet vérplazmára. Most már sajnos tudom.
Elgondolkodtatott, hogy hány ilyen beteg lehet még. Nem beszélve a balesetekről, ahol hirtelen nem is egy embernek kell a plazma. Úgy éreztem, ha csak egyszer is pont az én plazmám kapja meg az apósom vagy a feleségem, akkor már segíthettem rajtuk. Vagy épp másokon, ahol szükség van rá. Most már tudom, hogy a plazmaadással életet is menthetek, és ez jó érzéssel tölt el. Össze se tudom számolni, hányféle betegségnél/ váratlan eseménynél van szükség plazmára. Ezért is kezdtem el én is adni, hogy másoknak segíthessek. 42 évesen kezdtem, most 44 éves vagyok, heti egyszer mehetek,
de így is már a 80. alkalomnál járok. Addig megyek, ameddig lehet, mert tudom, ez mit jelenthet másoknak
Bacsó András, nyíregyházi plazmaadónk története:
Nagyjából 1,5 évvel ezelőtt került a látókörömbe a plazmaadás, mint segítségnyújtási és anyagi lehetőség. Részletesen utánajártam, hogy pontosan mi ez, de a gyerekkori félelmem a tűtől és a vértől erősen korlátozta azt, hogy elmenjek plazmát adni. Ez aztán tavaly nyáron egyszer csak megváltozott.
Épp az esküvőnkre készültünk a párommal, amikor a 77 éves apukám az egyik nap felhívott, és elmesélte, hogy vesedaganatot állapítottak meg nála. Természetesen az egész családon a pánik lett úrrá, a magam részéről igyekeztem ezt palástolni, és kizárólag arra gondolni, hogy ebben a helyzetben mi az, amit tehetek/tehetünk. Tudtuk, hogy a veséjét ki fogják venni. Apám a műtétet az augusztusi esküvőm utánra kérte. Fontos volt számára, hogy bár ezzel a nehéz tudattal, de velünk legyen.
Édesapám soha nem betegeskedett, mindig erős ember volt, kórházba is keveset járt, épp ezért volt nagyon nehéz elfogadni, és tudatosítani, hogy sajnos olyan korba lépett, ahol az ilyen egészségügyi problémák előfordulnak. Végül tavaly szeptemberben, pár héttel az esküvő után megműtötték, a veséjét eltávolították, majd lassan felépült, minden problémától mentesen éli tovább az életét.
Az akkori kórházi látogatások során láttam, hogy mennyi beteg vár a gyógyulásra. Megértettem azt is, hogy ő abban a lelkiállapotban, amikor megtudta a diagnózist, milyen nehéz döntést is hozott, hogy a műtétet elnapolta az esküvő miatt, kockáztatva akár állapotának romlását. Úgy döntöttem, hogy én is bátorságot veszek magamon, és amit lehet, visszaadok ebből azoknak, akik erre rászorulnak.
A plazmaadást a párommal kezdtük el. Idén január elején együtt mentünk el a nyíregyházi CSL-központba, és megtettük az első donációnkat. Ezt nálam már másik 18 követte, a feleségem 13 donációnál jár, és mindketten túl vagyunk életünk első véradásán is. Ő ugyanazt az utat járta be, amit én, így egymás hősei is lettünk. A történtek feldolgozása biztosan nem ment volna nélküle, a bátorítása nélkül. Nagyon hálás vagyok neki.
Az elmúlt közel fél évben, ha tehetem, mindenkinek mesélek a véradás és a plazmaadás fontosságáról. A saját tapasztalatom megváltoztatta a szemléletem, és büszkén vállalom, hogy – ha csak ennyivel is, de – igyekszem hozzájárulni mások gyógyulásához.
