„Számomra a plazmaadás egy, a szívemhez nagyon közel álló téma. Nagyon szeretek segíteni másoknak, és szeretek értékteremtő ügyeket támogatni. A plazmaadás szerintem egy ilyen ügy, erről szoktam írni a közösségi oldalaimon is.
Miért jelent sokat számomra a plazmaadás?
11 éves koromban (2006. április 21-én, pénteken) összevont testnevelésóránk volt az akkori nyolcadikosokkal. A tanárunk úgy döntött, hogy nekünk, a „kicsiknek” szabad foglalkozás van, és elengedett minket az iskolai játszótérre. Jól viselkedtünk, nem csináltunk semmi rendhagyót. Hintáztunk, libikókáztunk és különböző mászókákon és építményeken mászkáltunk.
Egy rossz lépés. Ennyi történt csupán. Az egyik játékon sétálgatva megcsúszott a lábam, és ráestem a hasammal egy mackófejű faoszlopra. Az osztálytársaim kérdezgették, hogy minden rendben van-e, de először nem akartam beismerni, hogy nagy a baj. Leültem néhány percre, hátha enyhül a fájdalom. Amikor nem csillapodott, elfogad-tam a tényt, hogy nagy a baj, és megkértem őket, hogy szóljanak a tanár úrnak.
Ő gyanította, hogy belső vérzésem lehet. Bevitt az egyik nyolcadikos lány az igazgatói irodába – már odáig alig tudtam elsétálni a fájdalomtól –, és kihívták a mentőt. A hordágyon fekve, ahogy toltak a mentőautó felé, láttam az osztálytársaimat, a barátaimat, és megnyugtatásképpen integettem nekik, mintha minden rendben lenne… Illetve talán így is akartam érezni. Biztonságban éreztem magam. Tudtam, hogy komoly a helyzet, mégsem éreztem félelmet egy percig sem.
A mentősök sok mindent kérdeztek útközben, folyamatosan beszéltettek. A kórházba érve végeztek néhány vizsgálatot a lehető legrövidebb időn belül. Beigazolódott, hogy valóban belső vérzésem van. Levették-levágták a ruháimat, majd betoltak a műtőbe. Arra már nem emlékszem pontosan, hogy megkaptam-e az altatót, mielőtt elájultam, de azt utólag elmesélte a műtétet végző orvos, hogy leállt a szívem, és újra kellett éleszteni.
A belső vérzésemet az okozta, hogy az esés következtében 12 centire megrepedt a májam. A műtét során kaptam két egység vért, illetve két egység vérplazmát is. Az életemet köszönhetem ezeknek.
Egy ideig még altatás alatt tartottak. Késő este tértem magamhoz, rettentően fájt mindenem. Egy éjszakát töltöttem az intenzív osztályon, másnap átvittek a gyermek- osztályra. Nehéz volt az első néhány nap. Összesen 18 napot töltöttem bent a kórházban. Alig vártam már, hogy hazamehessek. Utána mindenki nagyon vigyázott rám – még én magam is –, szerencsére teljesen rendbe jöttem. A máj az egyik legjobban és legkönnyebben regenerálódó szervünk.
Anyukám a balesetem után minden véradásra elment, amit a falunkban szerveztek. Korábban is járt véradásra, de nem ilyen rendszerességgel. Én 20 éves voltam, amikor először rászántam magam. Sajnos alacsony volt a hemoglobinszintem, így nem adhattam vért. Sok év eltelt, mire ismét elkezdtem fontolgatni a dolgot.
Egy barátom hívta fel a figyelmemet a plazmaadásra, de ezt a gondolatot is egy évig emésztgettem magamban. Amikor eldöntöttem, hogy itt az ideje belevágni, tudatosan kezdtem el készülni rá. Alaposan utánaolvastam, hogy mire kell odafigyelni, miket lehet, és miket tilos ilyenkor enni, mennyi folyadékot kell inni stb. Elkezdtem jó minőségű vitaminokat, fehérjéket és táplálékkiegészítőket szedni, odafigyeltem az étkezésemre. Ezek azt eredményezték, hogy a mintavétel és a plazmaadást megelőző vizsgálatok után azt mondta nekem a CSL Plasma centrum orvosa, hogy „az értékei nagyon magasak, erős az immunrendszere”. Nagyon büszke voltam magamra. Az első plazmaadás hihetetlen érzés volt. Tele voltam izgatottsággal és lelkesedéssel. Amikor megláttam a „tökéletes” plazmámat, hatalmas boldogságot éreztem. Tudtam, hogy ezzel akár egy ember életét is megmenthetem. Elképesztően jó érzés volt.
Van még egy dolog, ami ösztönzött a plazmaadásra. Ez az egészségesebb életmód elérése. Mivel törekedtem rá, hogy a plazmám a lehető legértékesebb legyen, jobban odafigyeltem a táplálkozásra és a folyadékfogyasztásra.
Mindenkit csak biztatni tudok, hogy adományozzon vért és vérplazmát. Bármelyikünknek bármikor szüksége lehet hasonló segítségre, és az orvosok csak akkor tudják megmenteni az életünket, ha van mihez nyúlniuk. Ha pedig nem kerülünk ilyen helyzetbe, akkor már csak azért is megéri, mert embereket menthetünk meg vele, és súlyos betegségek kezeléséhez járulhatunk hozzá. Emberek életét tehetjük jobbá.”
